A hozzánk tapadt cellánkról...

Tartozom itt néhány vallomással arról, hogyan is állnak idehaza a dolgok. Biztosíthatok mindenkit, hogy csodálatos, ami náluk történik, nagyon szeretjük, én kifejezetten élvezem. És ígérem, hogy lesz hamarosan részletes beszámoló és talán sok tipp, ötlet is.

Ám ez a bejegyzés most nem kifejezetten a rendezésről, illetve rendszerezésről szól, mégis úgy érzem, hogy szerves része annak az állapotnak, amelyben éppen élünk mindannyian, XXI. századi emberek.
Ez nem más, mint a viszonyunk a mobiltelefonunkkal. Itt van velünk - mindig. Ez önmagában nem is gond, ám a kérdés, amelyre a válasz igen sokat elárul: miként vesszük igénybe a készüléket?
Mert hát a telefon, ha már ott van nálunk, bizony megcsörren. Naponta egyszer, kétszer, háromszor...háromszázszor. És vajon mikor csörren meg? Bármikor! Reggel, fogmosás közben. Reggel, kulcskeresés közben. Reggel, kapunyitáskor. Reggel, a kocsi motor indításakor. Reggel, az óvodába érkezéskor. Reggel, az iroda bejáratában. Reggel, a liftajtó kinyílásakor. Reggel, a számítógép bekapcsolásakor. Reggel, a napi teendők átgondolásakor. Délelőtt, a kollégával folytatott megbeszélés közepén... Délben, ebéd közben... Délután, a gyerekek iskolájának kapujában... Délután, vezetés közben. Délután, a villamoson. Délután, a másnapi reggeli vásárlásakor a pénztárgéptől egy arasznyira... Este, terítés közben. Este, vacsora közben. Este, a gyerekek esti meséje közben...

Nem esik jól elolvasni? Nem csoda, vacak érzés volt leírni. Pedig látható, hogy nagyon sokat húztam a valóságból. És akkor helyben vagyunk. Itt van előttünk, feketén-fehéren, betűkkel igazolva, hogy bizony az a telefon bármikor megcsörrenhet. És persze meg is csörren - az esetek túlnyomó részében. De mit jelent ez a csörgés? Függetlenül attól, hogy ki keres minket és miért, tény, hogy a mobiltelefon csörgése emberi nyelvre fordítva: "Kérlek, vegyél fel!", "Kérlek, figyelj rám!", "Kérlek, hallgass meg!".  Vagyis arra kér, hogy az éppen aktuális cselekvésemet hagyjam abba, vagy a figyelmemet osszam meg. És itt jön be az a bizonyos pont, hogy vajon mi erre miként reagálunk?

Hosszú ideje tudatosan figyelem magamat és a környezetemet. Állítom, hogy az emberek túlnyomó része gondolkodás nélkül felveszi a csörgő mobiltelefont. Teljesen függetlenül attól, hogy hol van és éppen mit csinál. Magam is álltam ebben a sorban. Észrevettem ezt és aztán történt valami (nevezzük belső hangnak) és megálljt parancsoltam. Azóta jobban észreveszem másokat. Ahogyan a gyerekek is figyelik a szüleiket. Figyelik, amikor belépnek az óvoda ajtaján, odaérnek az öltözőszekrényhez, oda, ahol az utolsó meghitt pillanat van apával vagy anyával mielőtt belép az intézmény ridegebb világába. Ám ott, megcsörren a telefon. "Szia, én vagyok, éppen Julcsit öltöztetem, de mondjad..." És közben Julcsi egyedül felöltözik, anya vagy apa a nadrágot kiveszi és beteszi a szekrénybe, miközben egyik válla összeragadt a fülével és persze ráncolja a homlokát, jelezvén Julcsinak, hogy siessen már. De Julcsi már kész és vár...vár...vár. "Na, jó, most lerakom, mert beadom a gyereket, aztán mindjárt visszahívlak." Puszi, ölelés, anya megfordul, feje a tenyere felé fordul és már nyomkodja is a gombokat.

Ez a figyelem apa vagy anya egész napjára jellemző. Nem csak a gyereket illetően. Így van ez a vezetéssel, a munkával, a bevásárlással, a főzéssel... az egész napunkkal. Állandóan ott lapul a telefon. Szinte lesben áll, hogy megtámadja a figyelmünket. Elrabolja és látszólag néhány percig tart, de valójában folyamatosan ott van. A hozzánk tapadt cellánk...

Hogy mi köze ennek a rendrakáshoz, a rendszerezéshez? Rájöttem, hogy nagyon sok! Hiszen rabok vagyunk. Cellába vagyunk zárva. Hogyan is tudnák kellően figyelni minden számukra fontos dologra, ha egy kis készülék ennyire bravúrosan képes minket manipulálni? Hogyan tudhatnák tudatosan tervezni, időt beosztani, rendszerezni, elrendezni, átlátni, ha egy kütyü pillanatok alatt röpke 5-10-30-50 perces káoszt teremt bennünk és körülöttünk. Észre sem vesszük, úgy véljük, hogy része az életünknek, mert ez a norma és ennyi még bőven belefér.

Pedig nem így van. Csupán döntés kérdése.